Néhány hónappal ezelőtt Turzó Józseffel, a Haladás futsal csapatának korábbi vezetőedzőjével, jelenlegi válogatott szövetségi kapitánnyal készült egy interjúnk. A beszélgetés egyik pillérét a magyar utánpótlás adta és az eszmecsere során rámutatott egy szomorú tényre, miszerint a fiatalok az éveken tartó kemény képzést követően eltűnnek a honi futballtérképről.

Hazánk félig amatőr-félig profi labdarúgó közegéből tucatszám lehetne sorolni azokat a játékosokat, akik külföldön találták meg számításukat. Ilyen Marton Dávid is, akinek a szemén keresztül a sportágba és a munka mellett futballozók életébe is bepillanthattunk. Hogy a név nem cseng ismerősen, erről nem biztos, hogy az olvasók vagy épp maga a kapusként pályára lépő sportember tehet.

Vas megye és annak fellegvára a Haladás, ahol olyan nagy sportdinasztiákat kell kiemelni, mint a Halmosi vagy épp a Király család. A labdarúgás apáról fiúra száll, pontosan úgy, ahogy a Marton família esetében is. Ha Dávid neve nem ismerős a vasi sportbarátoknak, édesapja Marton Róberté biztosan, aki a nyolcvanas években a zöld-fehér együttes meghatározó játékosa, középpályása volt.

– Szó szerint a pálya mellett nőttem fel, szerintem már akkor eldőlt, hogy én is focista leszek. Legalábbis számomra magától értetődő volt, hogy apu nyomdokain szeretnék haladni. Egészen kiskoromtól kezdve azért dolgoztam, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból.

Marton Dávid – csak úgy, mint korosztályának többsége – a Lurkóban kezdte pályafutását, majd jött a Haladás, az Illés Akadémia és néhány honi klub, ahol megedződött és rutinnal vértezhette fel magát a kapus. Azonban az áttörés valahogy csak nem akart összejönni Magyarországon.

– Aki a labdarúgásra teszi fel az életét, az bizony rengeteget fog csalódni. Látva édesapám, akire játékosként és edzőként is számíthattak, igazi példakép volt előttem. Tudtam, hogy a neve és tudása miatt tőlem sokkal többet várnak a vezetők, trénerek. Szóval a hangzatos vezetéknév inkább teher volt, mint előny. Amikor már biztosan éreztem, hogy itthon nem fogok labdába rúgni, akkor döntöttem el: váltanom kell!

Apa és fia egy képen – Marton Róbert edzőként felügyelte fia, Dávid fejlődését

A Sopronban és Pápán töltött kölcsönidőszak után került képbe Ausztria, ahová még az érettségit megelőzően igazolt. Az itt töltött hat év alatt megfordult a Goberling, a Bad Waltersdorf és az Oberschützen csapataiban is – azonban az iskolát követően a labdarúgás mellett munkát vállalt Marton Dávid, aki a hét több napján ingázik otthona, a munkahelye és csapata edzőközpontja között.

– Ne érts félre, elsőre talán hihetetlennek tűnik, de nagyon sok magyar játékos éli hasonlóképp az életét. Még egykori válogatottak is játszanak osztrák alacsonyabb osztályú csapatokban – persze munka mellett. Egyrészt ha jó képzést kapsz, akkor meghatározó szerepet tölthetsz be a klubnál, másrészt nem neked kell keresni együttest, téged keresnek és vinnének.

Hiába hangzik csábítóan az osztrák kaland, van hátulütője is a fél-amatőr “légiós életnek”. A sérülés ugyanis nem válogat és a legváratlanabb pillanatokban következhet be. Ebben mindenképpen hasonlít a két ország, hiszen aki a mennyei megyeiben töri el a lábát vagy szakad el egy szalag hosszú hetekre, hónapokra kidől és ez a családi kasszát is érzékenyen érinti.

– Való igaz, nem mehet biztosra senki. Én a nyáron igazoltam a Buch./St. Magdalena együtteséhez és egyetlen percet sem hagytam ki. Ott voltam edzéseken, mérkőzéseken, csapat-összetartásokon. Aztán egy rangadót játszottunk és mikor sérül meg az ember? Pont egy ártalmatlan szituációban. A támadó elől szedtem össze a labdát, aki belém térdelt majd a földet érést követően derült ki, hogy baj van…

Az eredmény vállkulcscsont-törés, műtét, néhány hetes pihenés. Veszélyes sport a labdarúgás, főleg amatőr, fél-profi szinten. Elég csak körülnézni a hazai mezőnyben. Vas megyében az őszi szezonban több hasonlóan súlyos eset történt. Hogy ehhez mit szólnak a munkáltatók? Mindenhol mást – Dávid esete talán ebben is speciális.

– Öt hetet kellett pihennem, majd visszamentem a munkahelyemre, ahol szeretettel vártak. Bevallom féltem, mert nagyon gyorsan leépültek a vállam környéki izomcsoportok. Fura érzés volt ismét használni a karom is. A felettesem viszont nagyon rugalmas volt és kímélő munkakört biztosított addig, amíg teljesen meg nem gyógyul a vállam. Szóval hálával tartozom nekik.

Beszélgetésünk elején említettük a labdarúgás és a család kapcsolatát. Talán ez lehet a siker titka, hiszen rengeteg meglepetés eredmény születik a pályán és általában nem az esélyes játszik rosszul, hanem a lesajnált, gyengébb rivális szívta fel magát. A hosszútávú siker kulcsa tehát az összetartás – ezt neked is volt szerencséd megtapasztalni?

– Igen, a jelenlegi csapatomnál. A lehető legjobb helyen vagyok, gyorsan befogadtak, kedvesek és nagyon rugalmasak. Sérülésemkor bekísértek a kórházba, a társaim hazavitték az autóm – ide Magyarországra. Rendszeresen látogattak, érdeklődtek, hogylétem felől. Szóval nyugodtan mondhatom, hogy egy nagy és összetartó család tagja vagyok. Ez pedig hihetetlenül felemelő érzés!

Akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy hiába próbáltak megtörni bizonyos emberek, nem sikerült nekik és a saját utadon haladva próbálsz érvényesülni. Még mindig rendkívül fiatal vagy, 23 évesen még bőven pályafutásod elején vagy. Mi az, amit megtanultál ebből a sportból és milyen tanácsokkal látnád el a fiatalokat, akik nagy pénzről, karrierről álmodoznak?

– Ne adják fel az álmaikat! Mindenhol lesznek gáncsoskodó szülők, csapattársak, talán még edzők is, de a lényeg, hogy dolgozz keményen és higgy magadban. A sérülések pedig erősebbé tesznek lelkileg, hogy a következő pofonokon már csak mosolyogj!

Meglepően érett gondolatok, egy fél-profi labdarúgótól, nem?!