A sporteseményeken való fogadások megkötése nem új keletű dolog, hiszen már több száz éve is óriási lázzal tették meg a téteket az emberek. A lényeg: minél látványosabb és élvezetesebb sporteseményről legyen szó. Manapság már a szabálykönyvek elég egyértelművé teszik mit szabad és mit nem, de akadnak olyan sportágak, ahol ez nem volt épp jellemző. Nézzünk négy olyan elfeledett sportágat, ahol a brutalitás és a fogadás kéz a kézben járt egymással.
A teknősfutamról az első feljegyzések megközelítőleg 100 éve készültek. Ahogy a nevéből lehet következtetni a kétéltűek – amelyek nem a gyorsaságukról híresek – a sebességük alapján versenyeztek. Bár belegondolni is hihetetlen, hogy kinek a fejéből pattant ki a szikra, miszerint a világ egyik leglassabb állatát futamon indítsa. A siker nem maradt el, főleg a Bahamákon. Egyes helyeken pedig a vízből indították a teknősöket, akik egy lineáris pályán haladtak a célvonalig. Előfordult az is, hogy a páncélos utódját a szülő mellé helyezték, ezzel ösztönözve a futamon. Mindenesetre elég érdekes koncepció és talán nem is annyira baj, hogy kikopott a modern sportágak közül.
*
Bizonyára az állatvédők elhűlnének az ötlettől, ha feltámadna poraiból a kéregrobbantó mókusvadászat. Igen, ez egy nagyon ismert és népszerű sport volt a 18. századbeli Kentucky államban, ahol a farmerek nem szimplán puskával vadásztak a kis rágcsálókra. A hobbi, majd sportág lényege az volt, hogy a mókusok környezetében lévő fák felrobbantásával kellett levadászni. Ezt persze csapatokra osztva űzték a “sportemberek” és a győztes az volt, aki a legtöbb rágcsálót tudta összegyűjteni. Finoman szólva sem túl állatbaráti sportág, ugye?
*
Hasonlóan az amerikai mókusvadászathoz, Európában is akadtak unatkozó emberek. A tengerentúlon a telepesek, az öreg kontinensen az arisztokraták találtak kellemes időtöltést. A 17-18. században már unalmasnak tartották a rókavadászatot, így kitalálták a fox tossingot, úgy nevezett rókadobálást. Ezt a sportot kifejezetten nagyobb ceremóniákon űzték a versenyzők. A játékszabály alapján a rókákat egy pólyába bugyolálták, majd a lehető legnagyobb erővel megpörgetve az ég felé repítették. A rókadobálást csapatokban verődve, 2-2 fővel játszották. Az nyert, aki magasabbra tudta dobni a szegény négylábút. A feljegyzett adatok alapján a rekord hét és fél méter volt. Mivel a játékhoz sok rókát kellett befogni, ezért évente csak egyszer rendezték meg a megmérettetést.
*
A kocsmai körtáncról nehéz elképzelni, hogy bejegyzett sportág volt, pedig valójában óriási érdeklődés kísérte. Igaz, leginkább a szigetországban volt elterjedt. Suffolk városában 400 évvel ezelőtt a sörkedvelő parasztok találták ki, hogyan lehetne feldobni az esti nedű fogyasztását. Az egyedi körtánc lényege, hogy a résztvevők egymást verték arcon sörrel átitatott ruhaneműkkel. A tánctér közepén állt a driveller, akinek csapkodni kellett a szomjas tömeget. Azonban ha elvétette a célt, akkor a csapkodónak egy fazéknyi sört kellett meginnia. A bonyolult pontrendszerből és az értékelésből nem sok írásos bizonyíték maradt fent, köszönhetően a játékban résztvevők gyors lerészegedésének. A lényeg: mára már ok és sportág sem kell ahhoz, ha inni szeretnénk.
Honlapunkon megjelenő kiemelt tartalmakat a Vasi Korall Kft. támogatja!
