A világbajnoki menetelése után világszerte foglalkoznak vele a sportszakértők, hogy vajon mitől is lett olyan erős a horvát futball, hogy a legrangosabb nemzetközi futballeseményen egészen a döntőig menetelt.
Horvátországi nyaralásunk során mi is utánajártunk ennek a kérdésnek, ellátogattunk oda, ahol minden kisgyerek számára elkezdődik a labdarúgáshoz való kötődés, a grundra.
A helyszín a Vir-sziget, amely ősszel,télen és tavasszal egy 1000 fős település, ám nyáron beindul az élet, és megérkeznek a turisták, akik tucatjával özönlik el a szűk, egy autó számára is nehezen járható utcákat.
A főutcán végigmenvén boltok, és árusok tömkelege található, és bár csalogató a lángos amelyet ott is jó fokhagymásan készítenek, az ember szemét elsőre az üti meg, hogy minden piacoló portékájánál megtalálhatóak a horvát hősök mezei, amelyet a turisták és ott lakók is előszeretettel vásárolnak.
Az ott töltött két hét alatt számtalan Modric és Rakitic nevével ellátott mezbe botlottunk, amely kezdte körvonalazni számunkra, hogy mit is éreznek a helyiek a válogatottal kapcsolatban.
Azonban ahhoz, hogy még többet megtudjunk, muszáj volt jobban beleásni magunkat a részletekbe, így most már tényleg elindultunk a grundra. Első látogatásunkkor már a reflektorok fényével kivilágítva várt minket a betonos pálya, melyen este 21 órakor is legalább 20 ember futballozott, vagyis pontosítva egyszerre csak 10-en, hisz a grundszabályok itt is érvényesek.
5 fős csapatok, 10 perces meccsek, a győztes marad, egyszerű tehát a képlet, mi azonban csak ketten voltunk, így angoltudásunkat latba vetve próbáltunk keresni magunknak társakat. Nagy meglepetésünkre nagyon barátságos közeg fogadott minket, és hamar sikerült is játszótársakat keríteni magunknak.
Természetesen nem csak helyiek látogatják ezt a pályát, a környező településekből is jönnek szép számmal, sőt ott tartózkodásunk alatt hollandokkal, svájciakkal de még angolokkal és németekkel is találkoztunk és megmérkőztünk.
Ahogy teltek, múltak a napok úgy lettünk egyre ismertebbek a pályán, hisz minden este kilátogattunk. Egyre több ismerőst szereztünk, akiktől bátorkodtunk a helyi futballról érdeklődni.
Két játékostól megtudtam, hogy jelenleg a horvát másodosztályban futballoznak, így adódott a kérdés részemről, hogy vajon mennyit is kereshetnek ezek a játékosok a csapatukban, ha nálunk már a megyei is elég szépen fizet.
Nos a válasz meglepő volt számomra: Pénzt nem kapunk, de félévente kérhetünk egy új focicipőt magunknak.
Kissé döbbenten néztem szét magam körül, pláne, hogy szinte akárkivel beszéltem ugyan ezt mondta nekem a későbbiekben is, kevés a pénz a horvát fociban.
Ekkor már körvonalazódott bennünk, hogy ezek a srácok tényleg a futball szeretetéért űzik ezt a sportot, kicsik nagyok egyaránt a grundon, de sehol egy Cristiano Ronaldo, vagy egy Lionel Messi, minden kisgyerek hátán a horvát válogatott valamely tagjának neve díszelgett. Természetesen körbekérdeztem a legkisebbeket – akik fiatal koruk ellenére remekül beszéltek angolul – ,hogy meséljenek a példaképeikről, nem meglepő módon itt is Modric, Rakitic valamint a többi helyi sztár neve került előtérbe.
Furcsa érzés volt számomra, hogy én nem tudtam ilyen magyar játékosokat felsorolni, és talán ez is az egyik oka annak, hogy nálunk a kicsik már nem a grundon nőnek fel, mint korábban. Egy játékosunkat természetesen Horvátország szerte ismerték, “Futács Márkó Hajduk Split” -mondta nevetve egyikük. A kicsit idősebb futballszeretőknek azonban a szombathelyi Király Gábor neve is ismerősen csengett, hisz az Eb-n híressé vált a szürke mackónadrágja miatt, így azért jó érzés volt, hogy vasi kötődésű futballistáról is tudtunk beszélgetni.
A huszonéves játékosokkal egy-egy meccs közötti szünetben a magyar és a horvát labdarúgás közti különbségekről beszélgettünk, elmondtam, hogy nálunk nagyon kevés az ilyen grund, és nagyon kevés az ilyen mentalitású gyerek, mint itt, hisz a náluknál kétszer nagyobbaktól sem ijednek meg, mindenáron érvényesülni akarnak. Valamint szó esett a két válogatottról is, ám meglepődésemre nem mindenki lát akkora különbséget, mint mi itthonról.
“A válogatott teljesítményére büszkék vagyunk, de valljuk be ez nem a horvát foci erejét mutatja, minden játékosunk külföldön, topligákban pallérozódik.” – így egy harmincas éveiben járó helyi férfi, aki nem volt egyedül a véleményével, hisz a mögötte állók is csak helyeselve bólogattak.
“Számomra meglepő, hogy így gondoljátok, hisz mi Magyarországon pont emiatt panaszkodunk, nincs topligás játékosunk.” -válaszoltam.
A horvát labdarúgás szegény, a bajnokságunk pedig körülbelül egy szinten van, ez volt az egyöntetű véleménye a helyieknek, abban azonban egyetértettünk, hogy a két válogatott között rengeteg a különbség, de nagyon furcsa volt számomra, hogy Magyarországon úgy élték meg páran a horvátok sikerét, mintha a saját országunk lett volna, kint pedig akad olyan, aki azért a dolgok mögé nézve másként látja a helyzetet.
A végső konklúzió levonásában segített, hogy megtudtam, a politika és a korrupció nem csak más országok sportjában probléma, hanem Horvátországban is, ám valahol ez a tény még szebbé teszi azt, hogy ezek a fiatal srácok és kisgyerekek ennek ellenére is folyamatosan a labdát bűvölik, legyen bármilyen idő, hisz itthon egy hasonló korú gyerek a 35 fok körüli hőmérsékletben ki sem mozdulna a szobából manapság.
Nos, ugyan tényleg akadtak, akik kissé visszafogottan nyilatkoztak a válogatottal és a horvát labdarúgással kapcsolatban, a fiatalok azonban mégis kitörési pontként tekintenek a erre a sportra, megbecsülik az ütött kopott labdáikat és cipőiket, és méltán néznek fel a válogatott hősökre, akik megmutatták számukra, igenis van esélyük elérni a céljaikat.
Honlapunkon megjelenő kiemelt tartalmakat a Vasi Korall Kft. támogatja!
