A legtöbb szurkoló bő két évvel ezelőtt még hitt és remélt, elvégre évtizedeken keresztül tartó böjt ért véget. A magyar labdarúgó válogatott egy nagy tornán, a franciaországi Európa-bajnokságon vehetett részt. Akkor az egész nemzet torka szakadtából énekelte a Soho Party slágerét. Azóta viszont jöttek-mentek a játékosok és szövetségi kapitányok, nekünk szurkolóknak pedig fel kellett ébrednünk. Az éjjel soha nem érhet véget? De, mi ezt is bebizonyítottuk…
Végh Antal 1975-ben elkezdte boncolgatni a labdarúgásunk problémáit – Vajon miért beteg a magyar futball? címmel. Erre sokan, sokfélét válaszolnak, pedig a tények a legbeszédesebbek. Mára eljutottunk válogatott és klubszinten is, hogy van okunk rettegni egy azeri, albán, luxemburgi csapattól. Miközben új stadionok épülnek, korszerű kiszolgálólétesítményekkel és állítólag minőségi utánpótlásképzéssel vagyunk ellátva.
Nem is olyan régen egy nemzetközi szakértőkből álló csoport vizsgálta azt, hogy mivel másabb (rosszabb) a magyar foci a nemzetközi elithez képest. A válasz alaposan meglepett. Papíron nem rosszabb, csak a minőségbeli eltérések ennyire látványosak. Míg a magyar focistákat sablon szerint nevelik, kiölik belőle a tenni akarást. Nem lehet mindenkiből cselkirály, de ha Cristiano Ronaldo hazánkban nőtt volna fel, aligha lenne aranylabdás sztár.
Külföldön csapatonként külön sportpszhichológust alkalmaznak, hogy önbizalomtól duzzadjanak a játékosok. Apró kis országunkban erre hiába volna kereslet, ha jelenleg egy kezünk elegendőnek bizonyulna, hogy összeszámoljuk, ma hányan is dolgoznak ezen a téren. A képzési rendszerünk és a mentális felkészítés mellett az edzések mutatói is elmaradnak a nagy nyugattól.
A sablonszerű, tankönyvből elsajátított taktikák ideje lejárt és már egyénenként kellene képezni a gyerekeket, hiszen valakinek a labdakezeléssel, a másiknak a fejjátékkal akadnak gondjai. A kimutatásból kiderült az is, hogy nagyjából hasonló távokat futnak az élvonalbeli, magasan kvalifikált labdarúgóink, mint a környező országokban. Hogy miben érződik az eltérés?
Leginkább az apróbb sprintektől, amelyet a 90 perc során megtesznek a játékosok. Nem véletlenül sablonos a labdarúgásunk. Az Angliában, Spanyolországban játszó labdarúgók akár ötször annyi sprintet tesznek meg egy mérkőzés alatt, mint hazánk fiai. Ez bődületesen nagy szám! Főleg úgy, hogy a sprinteket 15 métertől kezdődően mérik a szakértők.
Ennek a különbségét szenvedjük meg most és ezt küszöböltük ki, amikor ott voltunk a kontinensviadalon még 2016 nyarán. Mi felejtettünk el focizni, vagy a portugálok lettek varázsütésre jobbak? (Emlékeztetőül: nemcsak az Eb-n, hanem az ezt követő vb-selejtezőn is farkasszemet néztünk CR7-tel). Az Európa-bajnokságon egy önbizalomtól teli, felkészült, lelkes és hajtós társaság lépett pályára. Aztán az ősszel már csak felsétált a csapat, hogy a mezük megoldja a problémákat. Visszasüllyedtünk a középszerűségbe, ahová pedig a sokáig lesajnált apró nemzetek feltörtek. Elég csak az andorrai csodára gondolni, vagy arra az Izlandra, akik főállásuk mellett fociznak és jutnak ki sorra a nemzetközi tornákra.
Ha pedig egy követendő példát kéne megnevezni: itt van a szomszédos Horvátország. Itt egy négy és fél milliós ország, aki 20 éve még ezer sebből vérzett, de a lelkesedésük, a tenni akarásuknak köszönhetően felnőtt egy generáció, amely oktatta az egész világot. Mivel hazánkban is akadnak horvát nemzetiségű lakosok, lehet az ő szemléletüket kellene átvenni és visszatérhetnénk oda, ahonnan indultunk. Hiszen egykor még mi oktattuk a világnak a labdarúgást! Igen, az angoloknak is…
Honlapunkon megjelenő kiemelt tartalmakat a Vasi Korall Kft. támogatja!
