Alig 21 éves, mégis egyre nagyobb teher kerül a vállára. Míg sokan elbuknak a súly alatt, Jakubovics Dóra egymás után ugorja meg a lécet. Erre pedig nemcsak csapata, hanem már a válogatott is felfigyelt. A nyáron az Universiade keretével készülhetett, ami mindenképp bizakodásra adhat okot a jövőre nézve.
Szabó László korábban is azt nyilatkozta a játékosról, hogy igazi vezéregyéniség, aki védekezésben képes kiemelkedőt alkotni és nem adós a jó teljesítménnyel a szerzett kosarak tekintetében sem. Ezúttal a tehetséges hátvéd pályafutásáról beszélgetünk Jakubovics Dórával, aki talán labdarúgóként is hasonlóra lett volna képes. Mert bizony annak készült egykor…
Néhány gondolatban kérlek mutasd be nekünk Jakubovics Dórát!
– Nógrád megyében születtem, de kétévesen Sopronba költöztünk. Talán meglepő lehet, de most is ott élek és rendszeresen ingázom a vasi megyeszékhelyre. Ez az edzések, mérkőzések tekintetében is sok időt emészt fel.
Mindig sportolónak készültél?
– Nem egészen, ezt az élet alakította így. Mindig örökmozgó kislány voltam, de először általános iskolásként a labdarúgással kacérkodtam. Két év után jött egy váltás és így került képbe a szinkronúszás. Ez több szempontból sem volt jó. Egyrészt nagyon messze laktunk az uszodától, későn voltak az edzések, nehezen lehetett összhangba hozni a tanulással.
Hogy jött a képbe a kosárlabda?
– Ötödik osztályos tanuló voltam, amikor az MKB Sopron toborozni érkezett hozzánk. Az edzéseken megfogott ez a sportág. Bencze Marcsinál ismerkedtem meg a sportág alapjaival. Nagyon hamar magával ragadt a kosárlabda. A Kenguruknál kezdtem és egészen a kadettig végigjártam a szamárlétrát. A junior korcsoport már a győri középiskola miatt maradt ki. A szomszéd városban NBI/B-be játszhattam, közvetlenül az élvonal alatt. Ez egy tini számára óriási elismerés és megtiszteltetés volt.
Aztán jött Szombathely, ahol az egyetemi éveid töltöd. Így tervezted?
– Nagyon szerettem volna a Testnevelési Főiskolára bejutni, de akkor a humán-kineziológia szakon elképesztően magas pontszám volt. Esélytelen voltam a bejutásra, a második helyen megadott intézménybe viszont felvettek. Ennek óriási előnye is volt. gyanítom, hogy Pesten nem fértem volna be a csapatba, itt pedig kezdettől fogva érzem a bizalmat.
Hogy tetszenek az egyetemi évek?
– Őszintén? Nincs időm élvezni, mert az ígéretekkel ellentétben sokkal többet tanulok, mint a középiskolában. Ráadásul edzések és mérkőzések is vannak, így az utazások mellett szinte semmire nem jut az időmből. Biztosan igaz, hogy az egyetemi évek a legszebbek, de nekem nincs lehetőségem ezt kiélvezni (nevet).
Milyen szakot választottál? Mi leszel, ha nagy leszel?
– Testnevelő-edző szakos hallgató vagyok. Időközben megszereztem az OKJ-s kosárlabda edzői papírt is Váradi Attila felkészítése mellett. A célom nem is lehetne más, mint a gyerekekkel megszerettetni ezt a csodálatos sportágat. A kötődés is kézenfekvő volt, hiszen korábban óvónő szerettem volna lenni. Édesanyám terelgetett a sport felé. A köztes állapot pedig úgy fest ezzel valósulhat meg. Persze szeretném kipróbálni magam edzőként is, de a játékkal sem szeretnék még szakítani.
Mivel töltöd a szabadidőd?
– Pesten és Szombathelyen is akadnak barátaim. Legszívesebben velük töltöm az időm. Néha belefér az időmbe egy kis mozizás, vagy kávézás.
Kicsit szakmázzunk – milyen poszton érzed jól magad a pályán?
– Sopronban irányítóként és hátvédként számítottak rám, itt Szombathelyen leginkább kettesként dobott a mélyvízbe Szabó László (a SzoESE vezetőedzője – a szerk.). Jobban szeretek hátvédként játszani. Egyrészt kisebb a teher, a megkötés, másrészt szabadabb vagyok és jobban érvényesülhet a védőmunkám. Úgy érzem, hogy ebben vagyok talán a legjobb.
Milyen érzés úgy dolgozni, hogy évente átalakul a keret?
– Valóban megnehezíti a dolgunkat, hogy nincs az a fajta stabilitás, mint máshol. A generációváltás már tavaly elkezdődött, de Simon Cintia távozásával ismét nem kerülhető el a változtatás. Szerencsére nagyon jó a csapatmorál, a közösség. Egyetlen gyengeségünk talán a létszámban keresendő, illetve a fiatalságból adódó rutintalanság.
Azért nem egyszerű ennyi felé megfelelni. Mi lesz, ha egyszer fel kell adnod a kosárlabdát?
– Amíg csak lehet játszani akarok. Nyilván ez nem mehet a végtelenségig. Jó volna nem elszakadni a sportágtól, elvégre az életemet építettem rá. Edzőként jó lenne elhelyezkedni és akkor talán még összeegyeztethető az élsport és a munka is. Hogy őszinte legyek nagyon rossz érzés erről beszélni, mert nem tudom mennyire távoli ez a jövő.
Honlapunkon megjelenő kiemelt tartalmakat a Vasi Korall Kft. támogatja!
