1956, Melbourne: sportolóink részvételükkel igazolták a magyarok függetlenségét és eredményességét

Hencsei Pál sporttörténész, olimpiakutató szerint az 1956-os olimpiára rányomta bélyegét a politika, a magyar forradalom melletti szolidaritás jegyében ugyanis lemondta a részvételt Hollandia, Svájc és Spanyolország, a szuezi válság miatt pedig Egyiptom, Irak és Libanon lépett vissza tiltakozásul, ugyanakkor a magyar sportolók azonban részt vettek a játékokon.

Tény, hogy a forradalmi eseményekben, az utcai megmozdulásokban néhány sportoló aktívan részt vett, de a sportbarátok meggyőzték őket, menjenek el az olimpiai játékokra, és “ezzel is igazolják a magyarok függetlenségét és eredményességét”, így a sportolók nagy része úgy döntött, részt vesz az olimpián – írta a sporttörténész az origo.hu-n pár évvel ezelőtt megjelent cikkben.

Mint mondta, mire a sportolók kiértek, addigra a magyar forradalmat már leverték, ez nagy lelki terhet jelentett számukra. Felidézte, hogy 1956 nyarán felfokozott várakozás kísérte az olimpiai szereplés lehetséges kimenetelét, egyesek szerint akár húsz aranyat is nyerhettek volna a sportolók, de ezeknek a várakozásoknak aztán nem volt realitása.

A sporttörténész szerint ebben szerepet játszott a kalandos, hosszú, öt napig tartó fárasztó utazás, illetve, hogy több hét kiesett az edzésekből. De – mint mondta – leginkább az itthon maradt családtagok miatt érzett aggódás nyomta rá a bélyegét a magyar sportolók teljesítményére. Kész csoda, hogy ennek ellenére 9 arannyal jól szerepeltek a magyar sportolók – fogalmazott Hencsei Pál.

Az összesített éremtáblázatban Magyarország a 4. helyen végzett. Az 1956.évi nyári olimpiai játékokon a mieink neve mellett 9 arany, 10 ezüst és 7 bronz állt.

 

 

 

 

 

Az olimpia legeredményesebb versenyzői a magyar Kletei Ágnes és a szovjet Larisza Latinyina voltak, mindketten három egyéni és egy csapatgyőzelemnek voltak részesei.

Keleti Ágnes, ötszörös olimpiai bajnoknő Atlantáig a legeredményesebb magyar hölgyversenyző volt, de 1996-ban holtversenybe került Egerszegi Krisztinával.

Helsinkiben talajon, Melbourne-ben talajon, felemás korláton, gerendán és a kéziszer csapatban aranyat nyert tornásznő drámai fordulatokban bővelkedő életutat járt be.

Az időközben már a legidősebb élő olimpiai bajnokká – január 9-én ünnepli majd századik (!!!) születésnapját – előlépett tornásznőt már 17 esztendősen, 1938-ban meghívták a válogatott keretbe és 1940-ben nyerte első bajnoki címét. Ezt követve a megkülönböztető törvények kényszerpihenőre kárhoztatták. A háborús években álnéven bujkált a fővárosban. Csak 1945-ben versenyezhetett ismét. Londonban a verseny előtti utolsó edzésen megsérült. Helsinkiben lehetett először olimpiai résztvevő,, majd Melbourne-ben már 35 évesen jutott pályafutása csúcsára, bár csalódás is érte, mindössze három tizeddel szorult a második helyre az egyéni összetett versenyben.

Melbourne-ből nem tért haza. Előbb Ausztráliában élt, majd Izraelben telepedett le, ahol a Testnevelési Főiskolán tanított, a válogatott edzője volt, később fiatalokkal foglalkozott. Minden idők legeredményesebb magyar tornásznőjének nevéhez 46 hazai bajnoki cím fűződik.

Az 1983-ban Budapesten rendezett világbajnokság idején látogatott újra haza. A kilencvenes évek vége óta kettős állampolgár. Lakást is vásárolt a belvárosban, s mind több időt tölt itthon. Kora reggel általában a Hélia uszodában kezdi a napot, kiadós gimnasztika után félórákat úszik. A Nemzet Sportolója, tagja a Halhatatlanok Klubjának, neve a nemzetközi tornászhírességek csarnokában is helyet kapott. Több kitüntetésben részesült. Állandó látogatója az Olimpiai Bajnokok Klubja eseményeinek, részt vett Helsinkiben és Melbourneben, az olimpiai játékok ötven éves jubileumára rendezett ünnepségeken.

Legutóbb 2010 őszén járt itthon, amikor a Melbourneben győztes kéziszer csapat versenyzői ( Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alice,  Köteles Erzsébet, Tass Olga) találkoztak, egyedül Korondi Margit hiányzott.

 “Egy olimpiai bajnok három élete” – címmel jelent meg önéletrajzi kötete, amelyben rendkívüli őszinteséggel tárja fel életútját.

Az olimpia igazi vérfürdőjeként emlegetik ma is a Magyarország és Szovjetunió vízilabda-válogatottja közötti elődöntőt. A mérkőzés fölényes magyar győzelemmel zárult, azonban nem sokkal a vége előtt, 4:0-s magyar vezetésnél Zádor Ervint a szovjetek egyik játékosa úgy arcon találta, hogy a magyar játékosnak felrepedt a bőre és ömlött belőle a vér. A kép sok újság címlapjára felkerült.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni olimpián tehát 108 magyar versenyző indult, volt 6 tartalék és csaknem 40 sportvezető is. A küldöttségből 48-an nem tértek haza az olimpiáról. Ez az 1960-as évekig rányomta bélyegét a magyar sport helyzetére, egyesek a magyar sport Trianonjaként emlegetik – jegyezte meg a cikkben a sporttörténész.