Az atlétikai világbajnokságon tevékenykedett vasi versenybírókat bemutató sorozatunk 1. részében Babicsné Varga Henriett élményeiről olvashattak, a 2. epizódban egy korábbi atléta gondolataival, tapasztalataival ismerkedhetnek meg.
– Atléta múlttal rendelkeztél, hogyan járult ez hozzá, illetve segített-e, hogy versenybíróvá válj?
– Valóban atletizáltam, 13 éves koromtól 19 éves koromig főképp távolugrásban, a KSI SE színeiben szerepeltem. Versenybíró 2010-ben, tehát már nagyon korán, 14 évesen lettem, mert mindig is érdekelt a sportág, nagyon szerettem látni versenyezni a nagyobb hazai és nemzetközi sporteseményeket, a felsőbb korosztályban versenyző atlétákat. Elvégeztem a szövetség által hirdetett versenybírói tanfolyamot és vizsgát is tettem, ez akkoriban nagy szó volt, mert hivatalosan csak 16 éves kortól lehetett valaki bíró, viszont mivel Apukám akkor már egy éve bíráskodott a versenyeken, így külön engedéllyel de én is dolgozhattam.
– Megfelelő tapasztalatot gyűjtöttél az elmúlt években, mégis hogyan érkeztél el a budapesti atlétikai világbajnokság startjáig?
– Alapvetően az elmúlt 13 évben folyamatosan aktívnak kellett lenni, bár amikor a VB-t bejelentették, akkor nagyon sok régi, már passzív bíró is előkerült. Az elmúlt 1-2 évben nyelvi teszteken is részt kellett venni, az angol nyelvi felmérők mellett folyamatos online továbbképzéseken, fejtágítókon is részt vettem.
– Melegítőpálya-felelős voltál. Mit jelentett ez konkrétan? Mi volt a feladatod?
– A melegítőpálya azt a célt szolgálta a világbajnokság alatt, hogy az aznapi versenyszámokon való résztvevők egyből a stadion mellett tudjanak melegíteni, mozogni a saját versenyük előtt. Innen vitték át Őket golfkocsik segítségével a Call Roomba is, ami már a stadionon belül helyezkedett el.
Az én feladatom a helyszín kézben tartása, általánosságban a problémák elhárítása, illetve ha gond keletkezett, akkor a gyors megoldás volt a tevékenység lényege. Ehhez több versenybíró és önkéntes közös munkájára, együttműködésére volt szükség mind a kilenc napon át. A pálya nyitásától zárásáig kint voltunk a helyszínen és felügyeltük, hogy minden baleset- és sérülésmentesen történjen, beleértve ebbe az esetleges félreértések, sértődések kezelését is.
– Melyik volt a legkellemesebb élményed a világbajnokságon, illetve volt-e kellemetlen eset?
– Legkellemesebb élményt nagyon nehéz kiemelném, hiszen 14 napot megállás nélkül dolgoztunk végig a csapatommal, ami meglehetősen megterhelő volt, de esemény- és élménydús. Mégis, ha egy dolgot kellene kiemelnem, akkor az, hogy milyen jó volt látni a sztárokat kamerák és sztárallűrök nélkül, bohóckodni, elfáradni látni. Jó volt megtapasztalni, mennyire élvezik az atléták, amit csinálnak és mindezt a legtöbben nagyon közvetlenül teszik, emellett mindenkivel lehetett váltani egy-két szót is.
Legkellemetlenebb emlékem is van sajnos, több ízben is volt edzői nézeteltérés a melegítőpálya szabályait illetően, amiből volt sértődés is, de a legkomolyabb ügy az volt, amikor megfenyegették az önkénteseimet. Ezt ennél jobban nem szeretném kifejteni, mert végül bocsánatkéréssel zárult a történet, de nem volt egyszerű az eset.
– Hogyan zajlott le a számodra leginkább ,,munkás” versenynap?
– Két műszakban dolgoztunk a melegítőpályán váltásban egy másik brigáddal, így a mondjuk legmunkásabb napom kiemelve reggel 7:30 órai nyitással kezdődött. Ez azt jelentette, hogy 6 óra körül keltünk a hotelben, összekészülődtünk, megreggeliztünk, majd a staff busz elvitt bennünket a melegítő pálya bejáratához. A biztonsági ellenőrzések után a portán vettük fel a kulcsokat, nyitottuk az irodánkat, ahol napközbe tudtunk kicsit pihenni és étkezni is, a két szertárat, amelyből az egyik csak a dobó eszközök kiadásáért volt felelős, a másik pedig minden más egyéb szerért. A magas- és rúdugró szivacsok fedőrétegét leszedtük, a vizesárkot feltöltöttük, a rajtgépeket kitettük a pályára és a homokgödröket felástuk távol- és hármasugráshoz.
Eközben valamikor megérkeztek az önkénteseink, akik szinte naponta cserélődtek, így rövid eligazítást kellett nekik mindig tartani, ami után mindenki elfoglalta a helyét. Én egyeztettem a biztonsági szolgálattal, a szervező csapattal, akik a helyszínért feleltek és az orvosi stábbal, amikor minden készen állt, akkor pedig megadtuk az engedélyt a nyitásra. Ez általában 8 óra előtt pár perccel már meg is tudott történni. Innentől kezdve felügyelői feladatkört láttam el, folyamatosan ellenőrizve, hogy minden rendben zajlik-e a pályán. Ebéd idő körül az önkéntesek szünetét lekoordináltam, amivel párhuzamosan a mi ebédünk is megérkezett. Elfogyasztása után már csak pár óra volt a műszak átadására, így azt vártuk, majd amikor ez 15:30 körül megtörtént visszaindultunk a szállásra, egy gyors zuhany és ruhacsere majd indultunk vissza a stadionba szurkolni az esti versenyszámokra. Éjfél körüli hazaérkezést követően korán ágyba bújtunk és másnap kezdhettük előlről.
– A sztáratléták, illetve a mi sportolóink közül ki érintett meg Téged leginkább?– A sztáratléták közül a legnagyobb élményt Shelly-Ann Freser Pryce nyújtotta, aki végtelenül szimpatikus, nyitott és vidám személyiségű nő. Rajta kívül a másik nagy élményt Coach Milles nyújtotta, aki Usain Bolt edzője volt aktív pályafutása alatt végig. Volt szerencsém Vele a Bolt könyvben található közös képüket is aláírattatnom. A magyar atléták közül egyértelműen a dobó versenyzőknek örültem a leginkább, szombathelyiként és egy ex-kalapácsvető párjaként nagyon jó kapcsolatot ápolok a Dobó SE versenyzőivel, így nagy élmény volt Őket egy ilyen szintű versenyen látni atlétaként. Emellett Xéni hétpróbás teljesítményét se fogom tudni soha elfelejteni, azt hiszem.
– Mit tanultál, mivel lettél több a világbajnokság által?
– Eddig is tisztába voltam azzal, hogy kifejezetten jól kezelem a kellemetlen helyzeteket, feszült szituációkat, de sose gondoltam, hogy ezt majd a világ harmadik legnagyobb sporteseményén is kamatoztatni tudom bíróként. Rengeteg olyan helyzetben találtam magam a VB során, amit álmomban se gondoltam, hogy majd a helyén fogom tudni kezelni, de meglehetősen jól végeztem a munkámat, legalábbis azt mondták a vezetőségben, illetve az angol nyelvtudásom se hagyott cserben, sőt, több amerikai edző is dicsérte.
Amit megtanultam, az az, hogy nem szabad egy munkán túl sokat stresszelni vagy félni tőle, mert okkal választottak ki nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb emberek, így bízni kell a döntésükben.
Honlapunkon megjelenő kiemelt tartalmakat a Vasi Korall Kft. támogatja!
