Az atlétikai világbajnokságon tevékenykedett vasi versenybírókat bemutató sorozatunk 1. részében Babicsné Varga Henriett élményeiről olvashattak, a 2. epizódban egy korábbi atléta, Kiss Veronika tapasztalataival ismerkedhettek meg, míg a 3. részben a korábbi sokszoros válogatott és országos csúcstartó Mohácsi Évával beszélgettünk.
– Dobóatléta múlttal rendelkezel, mégis miért akartál versenybíró lenni?
– A sportmúlt közvetlenül nem függ össze a versenybíráskodással. Versenybíró bárki lehet, akit érdekel az atlétika, és közel szeretne kerülni hozzá, én szerettem volna a sportág közelében maradni.
– A budapesti atlétikai világbajnokságon való részvétel mennyire mozgatott meg?
– Természetesen motivált, ezért versenybírói vizsgákon eredményesen kellett részt vennem, valamint a Magyar Atlétikai Szövetség által meghirdetett versenyeken kellett bizonyítanom, emellett persze jelentkeztem is, hogy szeretnék a VB-n versenybíróként közreműködni.
– Mi volt a konkrét feladatod a Nemzeti Atlétikai Központban, hol, illetve melyik versenyszámnál tevékenykedtél?
– Dobószerek hitelesítése volt a feladatom, egyéni és többpróba számoknál versenybíráskodtam.
– Melyik a legkellemesebb élményed a vb-n, illetve volt-e kellemetlen?
– Kellemetlen élményre nem emlékszem, valamint ha lett is volna, azt maga a környezet és a helyszín azonnal feledtette.
Kellemes élmény maga a VB volt, aminek hangulatát a televíziós közvetítés nem tudja visszaadni, ott kell lenni. Ahogy a stadionban azonos időben ahány versenyszám tart, annak mintha külön rajongótábora lenne. Itt arra gondolok, ha egy hosszútávfutó szám és egy távolugrás egyszerre zajlott, akkor az ugrókat is biztatták, valamint amerre hosszútávfutók futottak a pályán ott is kapták a biztatást, mint a nézők a hangjukkal „követék” a futókat. Arról nem is beszélve, hogy amikor egy magyar atlétát bemutattak, akkor szinte “felrobbant” a stadion. Ezt csak a helyszínen lehetett átélni.
– Hogyan zajlott le egy napod a világbajnokságon, a számodra legaktívabb nap hogyan nézett ki?
– Minden napra megvolt az időbeosztás, mint egy műszakrend, egyszerre ketten voltunk beosztva. A versenyzők legkésőbb a számukat megelőző nap 18 óráig adhatták le dobószereiket egy erre kijelölt irodában. Mi a nap folyamán többször benéztünk ebbe az irodába, átvételi elismervény aláírásával elhoztuk a leadott szereket, amelyekre a leadáskor egy egyéni azonosító került. Ezután mi megtisztítottuk a szereket, eltávolítottunk róla a gyártói jelzés és a korábban adott azonosító kivételével minden jelzést, mint például a korábbi hitelesítések nyomait. Majd pedig szemrevételezéses vizsgálat után (horpadások, sérülések) a versenyszámra kiadott mérőlap alapján megmértük az előírt súly és méretparamétereket, ezeket dokumentáltuk. Ha valamelyik szer nem felelt meg, akkor a mérőlapon rögzítettük az elutasítás okát, majd mérés után visszavittük az átvételi helyre, ahol értesítették a versenyzőt.
A súlylökés szere, a súlygolyó mérése volt a legegyszerűbb, mivel csak a golyó átmérőjét és súlyát kellett mérni, a gerely pedig a legbonyolultabb volt. Ott nagyjából 13 paramétert kellett ellenőrizni – csak az átmérőt 7 helyen kellett megmérni és minősíteni, mivel bizonyos helyeken a méretnek egy másik átmérő által meghatározott mérettartományba kellett esni. Például a kötés utáni átmérő csak 0,25 milliméterrel lehetett kisebb, mint a kötés előtti átmérő. A hitelesítésen megfelelt szereket egy erre rendszeresített kiskocsiin helyeztük el – ezeken vitték be küzdőtérre a szereket – valamint minden szerhordó kocsira elkésztettünk egy listát, hogy milyen sorszámú szer található rajta. Amikor a versenyszám döntőjének vége volt, akkor azonnal visszavittük a szereket az átvételi pontra, ahol a verseny után a versenyző átvehette.
Selejtezők után visszakerültek hozzánk a szerek, ahol ismételten átnéztük azokat. A méréseket egy erre a célra készült mérőbőrönddel végeztük, amin értelemszerűen megtalálható volt minden hossz és súlyméréshez szükséges eszköz.
– A sztáratléták, illetve a mieink közül ki hatott rád leginkább, kivel tudtál esetleg szót váltani?
– Bár a versenybírói akkreditációs kártya megengedte, hogy a versenyzők közelébe kerüljek, de a verseny előtti pillanatokban senki sem szereti, ha zavarják. Utána pedig a versenyzőket hamarosan vitték vissza a csapatukhoz, így nehéz volt találkozni velük. A magyar versenyzők előtt le a kalappal, a közönség remek asszisztálásával mindenki kihozta magából az aznapi maximumot.
– Mit tanultál, mivel lettél több a világ harmadik legnagyobb sporteseménye által?
– Belepillantani, hogy hogyan működik egy ekkora gépezet, aminek részese lehettem, nem mindennapi lehetőség. Ennek természetesen csak egy részét, illetve annak eredményét láthattam. A szerevezés elő és utómunkálatai is rengeteg feladatot jelentenek.
A televízió nézői például azt nem látják, hogy egy középtáv után hogyan kerülnek fel a következő futószámhoz szükséges eszközök a pályára – rajtgépek, gátak, akadályok.
Látni ezt a szervezettséget, és az ehhez szükséges tömeg mozgatását mindenképp inspiráló volt. Akinek nem volt ilyen élménye, annak nehéz leírni a stadionban levő hangulatot is. Döbbenetes az a csend, ami a 100 méteres síkfutás rajtja előtt tapasztalható, majd amikor ellövik a versenyzőket, akkor 30-35 ezer szurkoló biztatásától zeng a stadion. Ezt nem lehet elég sokszor elmondani, tényleg egy életre szóló élmény volt.
– Hogyan tovább? Mikor és hol lesz a következő verseny, ahol bíráskodsz majd?
– Az atléták és a bírók külön ”társadalom”, itt nem úgy van, hogy megyünk az atlétákkal versenyről versenyre. Konkrét cél egyelőre nincs, majd ami szembejön.
Honlapunkon megjelenő kiemelt tartalmakat a Vasi Korall Kft. támogatja!
